Fernando Torres

Nem mindennapi játékos, az egyik legjobb. Belgium ellen két csodálatos gólt rúgott – kiváló adottságai vannak. (Alfio Basile, korábbi argentin szövetségi kapitány)
Számomra Fernando Torres a világ legjobbjainak egyike. Összecsaptam már vele Spanyolországban, s elmondhatom, nem sok jobb támadó van nála Európában. Az az egyetlen probléma vele, hogy mivel csatár, mindenki a hibáit számolja, de ő egy nagyon jó játékos. (David Beckham)

Fernando Torres a csatárok csatára, a csapat közepe. Gyors, határozott és életveszélyes a 16-oson belül. Fiatal kora ellenére nagyon jó úton halad, elvállalja a felelősséget, hatalmas jövő előtt áll. (Frank Rijkaard)

Ő az én példaképem! (Wayne Rooney)

A fenti jelzőkkel agyondicsért játékos 1984 márciusában született egy madridi középosztálybeli családba, s mivel két idősebb (s áldott rosszcsont) testvére volt Flori mama és Jose papa szeme fényének, hát alaposan el is kényeztették a nyugodt kisöcsit, Fernandót. Aki kétévesen már bátyja focilabdáját kergeti a ház körül (másik hobbija a dobálás volt, amit viszont alaposan leépítettek szülei egy drága kamionmodell utcára hajítása után) s ötévesen igazolt első klubjához, a kerületükben - Fuenlabrada - lévő Parque 84-hez. Bármilyen fura is, de akkor kapott igazán nagy kedvet a labdarúgáshoz, amikor egy TV-sorozatot vetítettek, melyben a főhősök, Benji és Oliver profi futballistákká válnak – bár Torres eleinte kapusként képzelte el jövőjét, s egészen addig maradt is a kapufák között, amíg egy erős lövés ki nem törte néhány fogát… Az Atletico Madrid-rajongó nagymama hatására (aki elvitte az AM trófeatermébe is) korán a pokrócosok rajongója lett, de következő klubja a Mario's Holanda volt, ahol egyébként már sokkal komolyabb szinten foglalkoztak vele. Tízévesen egy nagypályás csapat, a Rayo 13 tagja lett, s amikor a szezon végén három legjobb játékosukat az Atletico meghívja egy próbajátékra, ő is a kiválasztottak közé került, köszönhetően szezonbéli 55 góljának. S ha nem is azonnal, de nemsokára a pokrócosok igazolt játékosának mondhatta magát, s Manolo Rangel edző kezei alatt egy belgiumi tornán a „nagyvilágnak” is megmutatta magát.

Családjának viszont nagy megterhelés jelentett a kis Torres szépen induló karrierje, ugyanis édesanyjának kellett minden délelőtt munkahelyéről elkérezkedve Orcasitasba fuvarozni őt, azután vasutazhatott vissza Fuenlabradába dolgozni. „A családom nélkül soha nem lettem volna profi futballista, soha nem kerültem volna be az első csapatba” – nyilatkozta később Fernando. 12 évesen került fel a Junior B-be, s hamar megszokta, hogy állandóan nála sokkal idősebbekkel kell megküzdenie – ez az iskola később felbecsülhetetlenül hasznos lesz számára. Igazi pokrócosként vasárnaponként a lelátókon szorított a nagycsapatért, s saját szemével láthatta hogy micsoda érzelmeket képes kiváltani e sportág, ráadásul eme szurkolói „háttere” később a fanok első számú kedvencévé teszi majd őt. 1998-ban Pedro Calvo kezei alatt elérte első nagy sikerét a híres Nike Kupa megnyerésével (egy ilyenen tűnt fel nem sokkal azelőtt Casillas), ahol olyan egyesületek utánpótláscsapatainál bizonyultak jobbnak Torresék, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Milan, a Manchester United és a Juventus! A kis Torres hamar nevet szerzett magának, év végén például őt választották meg a klub legjobb fiataljának, sőt, egyes szavazásokon egész Európában nem találtak nála jobbat a 14 éves korosztályban!

Nem is csoda, hogy egy esztendő múlva már hivatalos szerződést ír alá vele a klub, ami a játékos szerint egy egész életre szólt, hiszen ő nem csak egyszerűen a klub tagja, hanem szerves része annak. 16 évesen a felnőttek között is bemutatkozhatott a tartalékcsapatban, ám sípcsonttörése miatt kis híján lemaradt az U-16-os Európa-bajnokságról – szerencséjére még idejében felépült, amit a gólkirályi címmel és a torna legjobbjának járó kupával ünnepelt meg! Pár hónap múlva már a tizennyolc évesekkel vívja meg az ifjúsági kupa döntőjét, ami után a nagycsapat technikai igazgatója, a portugál Paolo Futre (egykori zseniális csatár) odaballag hozzá, s elhívja az akkor éppen másodosztályú pokrócosok edzésére. A fiatal szerdai edzése olyan jól sikerült, hogy vasárnap bemutatkozhatott a felnőttek között az El Calderón stadionban a Leganés ellen! A következő héten megszerezte első „nagy” gólját is az Albacete ellen – s bár nem sikerült feljutnia a piros-fehér csapatnak, hősünk ezzel tulajdonképpen nagyon jól járt, hiszen a második vonalban értelemszerűen sokkal több lehetőséget kapott, mint amennyi a legjobbak között várt volna rá. Nyáron részt vett a Trinidad és Tobagó által rendezett U-17-es világbajnokságon, ami után a nagycsapattal kezdte meg a felkészülést, s egy igazán csodálatos évet alapozott meg: a szezont hat góllal fejezte be s 18 évesen 36 bajnokin játszhatott Luis Aragones gárdájában, noha meglehetősen erős konkurenciája volt a két uruguayi válogatott ék, Diego Alonso és Fernando Correa személyében.

Nyáron a norvégiai U-19-es kontinenstornán ismét remekelt Reyes és Iniesta oldalán, hiszen újra elhozta a versengés aranyérmét, aranycipőjét és aranylabdáját is – de ez semmi volt ahhoz képest, hogy élete első premierligás szezonját 13 góllal fejezte be, ráadásul már csapatkapitányként! Torres Betis elleni csodagóljánál egyenesen azt ordította az extázisban lévő riporter, hogy ez a gyerek a Mátrixból jött… Decemberben meg is hosszabbították az ék szerződését 2008-ig, s a négy év alatt 27 millió eurós álomfizetést kap, kivásárlási ára pedig 90 millió euróra rúg. Pedig a nyári átigazolási szezonban érkezett vetélytársául a Milanból José Mari és a Valladoidtól a később liverpoolos Luis Garcia is, ám amikor a fiatal titán betalált a Barcelonának majd a Deportivónak, megszületett Spanyolország új kedvence, az új Raúl. Ekkor kapta meg becenevét is, az El Ninót (Kölyök), ami nem is annyira életkorára, gyerekes arcára (előtte Hispániában egyébként Emilio Butraguenót hívták így), mint inkább elsöprő tornádószerű lendületére utal. A szezont 19 góllal fejezte be, amivel kiérdemelte a bronzcipőt, bemutatkozhatott az U-21-es válogatottban majd Portugália ellen a felnőttek között is (minden idők legfiatalabbjaként), s egykori ifiválogatottbeli mestere, Inaqui Sáez magától értetődő módon vitte el őt a nyári Európa-bajnokságra is. Bár Raúl és Morientes mögött csak harmadik számú támadónak számított Luquéval együtt, a görögök és az oroszok ellen is kapott tíz-tíz percet, a portugálok elleni sorsdöntő csoportmérkőzésen pedig már a kezdő tagja, s lőtt is egy döngő kapufát!

Következő évadja viszont egy kissé szürkébbre sikeredett, tartott egy 17 mérkőzéses gólszünetet is, sőt, néhány válogatott mérkőzésen már a szurkolók is kikezdték őt – őszre azonban formába lendült, a belgáknak idegenben kettőt vágott, San Marinónak pedig odahaza hármat.

A tinizseniért természetesen időről-időre bejelentkeznek Európa élcsapatai is: először a Real Madrid csábította, majd Angliából érdeklődött iránta az Arsenal és a Manchester United, hogy 2005 nyarán a Chelsea már komoly ajánlatot is tegyen érte, de a Barca és a Milan is felkereste a játékos ügynökét, Miguel Santost hogy mozdítható-e az ősatleticós Torres.
Bár a futballista egész életében a piros-fehéreket szolgálta, bizonyára megunja egy idő után az Atletico Madrid relatív sikertelenséget, hiszen valószínűleg nem akar úgy járni, mint a közelmúltban az argentin csatárfejedelem, Gabriel Omar Batistuta, aki csak 31 éves korára határozta el magát arra, hogy otthagyja szeretett, de sikertelen egyesületét.